A színház kialakulásának és műfajainak jellegzetességei

Zeusz lányai, a művészeteket és a tudományokat képviselő kilenc múzsa közül az ókori ábrázolásokon kettő tart álarcot kezében: Thalia és Melpomené. Az első a komédia múzsája, a második a tragédiáé. Az egyik álarc vidám, a mosolygó, a másikon szomorúság ül. A kettő együtt tökéletesen kifejezi mindazt, amit a közönség évezredek óta a színházban keres: a nevetést és a sírást. A mai napig a színházat ez a két álarc szimbolizálja. (Hegedűs Géza – Pukánszkyné – Staud: A
színfalak között)

színjátszás – amely először Kr.e. 1500 körül az ősi Egyiptomban ezer évvel később az európai ókorban, ennek letűnte után pedig a Távol-Keleten figyelhető meg – a mágikus rítusokból ered. Az álatoknak öltözött táncoló embereket ábrázoló kőkorszaki barlangrajzokat e rítusok képi ábrázolásának kell tekintenünk. A természeti környezet az ember számára áttekinthetetlen volt; önálló akarattal felruházott lényt látott be, amelyen felül kell kerekednie. Mágikus rítusokkal
igyekezett megfékezni az eső vagy a tenger démonait. Mindebben jelentős szerephez jutott az arc és a test álcázása, mint a saját én “kioltásának”, a transz és az extázis állapotába való átmenetnek, az önmagából való kilépésének eszköze.

A görög színház és színjátszás

A görög dráma Kr. e. 5. században volt az irodalom vezető műneme. A görög dráma eredete vallásos szertartásokhoz, elsősorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A szőlőművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több vidám, zajos ünnepe is volt. A városokban január végén ötven ifjúból álló kórus az isten oltára előtt kardalokat, dithüramboszokat adott elő, és ezekben Dionüszösz sorsát énekelték meg. Az első lépés a dráma felé az volt, hogy a Dionüszöszt megszemélyesítő karvezető kivált a kórusból. Az első színész felléptetése Thepszisz nevéhez fűződik. Ezt Aiszkhülosz emelte kettőre, Szophoklész háromra és a díszletet is bevezette. A színházi rendszerint domboldalra épített félkör alakú, lépcsőzetesen emelkedő padsorokból állt. Közepén volt az orchestra, vagyis a tánctér. A színházi előadások kora reggel kezdődtek, a szegény polgároknak az államoknak megtérítette a jegy árát. A színészek álarcot hordtak, és a női szerepeket is férfiak alakítottak.

A görög tragédia kialakulása, virágzása és letűnése mindössze egyetlen évszázadon belül zajlott le. A híres tragikus triász, Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész. A három szerzőtől összesen harminchárom dráma maradt fenn a mintegy ezer drámához mérten.

A görög színház fejlődéséről Arisztotelész Poétikája szolgáltatja a legfontosabb tudnivalókat. Ebben a művében írja le az ún. hármas egység szabályát (hely, idő, cselekmény egysége), azaz a drámának egy helyszínen, egy napon belül csak egy eseménysoron zajlódhat le.

Shakespeare színháza

Shakespeare színpada és az a technika, amit az a színpad megkövetelt közvetlenül a középkori színjátszásból fejlődött ki. Középkori dráma úgy született meg, hogy számár ismeretlenek voltak az antik műfaji szabályok. A középkorban kialakult drámai műfajok igyekeztek mindent megmutatni a nézőknek. Ez a dráma nem ismerte a hangulati egységet, a drámai sűrítést, a kiélezett konfliktusokat sem. Megjelentek a liturgikus drámák, melyek a templomokban bemutatott párbeszédes
jelenetek voltak. Majd a misztériumdrámák, melyek dramatizált formában adták elő az egész bibliai történeteket. A mirákulum a szentek életét, csodatételeit, szenvedéseit vitte színre. A moralitás történetében az erények és a bűnök viaskodtak az emberi lélekért. A keresztény dráma, színjátszás örökös helyszínváltozásai alakították ki a különböző színpad típusokat:
Szimultán színpad: kb. 40-50 méternyire elnyúló 6-8 méter széles emelvény volt; egymás alatt és fölött helyezték el a színhelyeket. Másfajta megoldásokat tett lehetővé a processziós színpad. Az egyes jelenetek színpadai egy utca hosszában álltak, és a közönség vándorolt az egyik színpadtól a másikig.
Kocsis színpad: a közönség egy helyen állt, a különböző helyszínek pedig hatalmas kocsikra szerelve gördültek el előtte.

A 16. századi Angliában a színjátszásnak már nem a vallásos ismeretterjesztés volt a célja. Hivatásos színtársulatok jöttek létre és színházak is épültek. Ezek közül az egyik legnevezetesebb a kívülről nyolcszögletű, belülről kör alakú színház a Globe (1599-ben épült). Neve összefüggött az épület ormán viselt jelképpel, a földgömbbel. A színház felül nyitott volt, nappali természetes fény volt az előadásokon. A színpad jellegzetes hármas beosztása lehetővé tette e színterek gyors váltását, a térbeli és időbeli távolságok merész áthidalását.
Az előszínpadon játszottak a szabadtérben játszódó szabadtérben játszódó jelenetek, a hátsó színpadon az épületek szobáiban történő események, a felső színpadon pedig ami az erkélyen, hegyen történt. A shakespeare-i színpadon nem voltak díszletek, egy-egy darab bevezető sorai, vagy a színészek bevezető sorai jelezték a szín helyét és az időt, ezáltal sokat bíztak a nézők élénk fantáziájára, és fontos volt a nyelv “ereje”. A színdarabokat egyfolytában játszódtak, nem voltak felvonásközi szünetek. A drámák nem felvonásokra tagolódtak, hanem színekre; a női szerepeket itt is férfiak alakították. A középkori drámákban elsősorban a tér és az idő szabad kezelése, valamint a hangulati ellentétesség a hangnemek kevertsége őrződött meg az angol színjátszásban.

Commedia dell’arte

A 17. században, a francia klasszicista drámák idejében virágkorát élte a commedia dell’arte. Legfőbb műfaji sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözni. Erre az adott lehetőséget, hogy a commedia dell’arte állandó típusokkal, hagyományos jellemekkel dolgozott. A legfőbb állandó típusok a következők voltak: gazdag, zsugori, öreg, könyörtelen, gőgös, hetvenkedő, az esetlen hivatalnok, hősszerelmes ifjú, stb. Hatása nem a látvány varázsára épült, mint az udvari színházé és nem is a szó meggyőző erejére, mint a humanista drámáké, a commedia dell’arte a gesztusok hatalmára épített.

A magyar színjátszás kezdetei

A felvilágosodás korát megelőzően (a 18. század utolsó harmadát) hivatásos színjátszás nem volt hazánkban, és ennek megfelelően a magyar színjátszás és elmaradott volt. Legkorábbi drámai emlékeink a 16. századból valók, pl. Bornemissza Péter Szophoklész-fordítása, Balassi Bálint Szép magyar komédiája. A 17. és 18. századból már maradtak fenn ún. iskoladrámák. A színjátszás és a drámairodalom fellendítésére irányuló tudatos szándék legelőször Bessenyei György programjában fogalmazódott meg. Az első magyar színtársulat Budán alakult meg Kelemen László vezetésével (1790-ben). A Martinovics-mozgalom leleplezése és vérbefojtása után a társulat feloszlott. Az ún. második magyar színésztársaság 1807-től 1815-ig játszott a fővárosban. Ezek a színészek valójában a Kolozsváron 1792-ben megalakult társulat tagjai voltak. Fellépéseik nagy részét a Rondellában tartották. (Itt játszott Déryné Széppataki Rózsa). 1815 után a magyar színészeknek magyar városok adtak otthon, pl. Kassa, Miskolc, Kolozsvár, Székesfehérvár. A magyar színészet a fővárosban akkor talált végleges otthonra, amikor 1837-ben megnyílt – előbb Pesti Magyar Színház – Nemzeti Színház.

A 20. szászad színházművészeti törekvései

A XX. század színházi törekvései arra irányultak, hogy a színház  aisszataláljon spontán közösségteremtő funkciójához, bevonja a nézőket az előadásba, és önálló, sajátosan teátrális eszközökkel, látvány-, hangzás- és mozgáseffektusokkal dolgozó színházművészetet alakítson ki. A kísérletekjellegét legtöbbször egy-egy nagy rendezőegyéniség elképzelései határozták meg.

o Szovjet színház: Sztanyiszlavszkij a színészi játék alapjának a szerep teljes érzelmi és gondolati átélését tartotta.
o Német: A Bauhaus színháza a technikai eszközök igénybevételével az absztrakt formákból teremtett térben mozgó embert állította középpontba. Az osztrák Reinhardt valódi teátrális élményben kívánta részesíteni a közönséget. Szándéka: “nagy tömegek szívéhez szólni erőteljes és mély hatással”.
o Vizuális színház: Az angol Edward Gordon Craig angol rendező és díszlettervező a színház főszereplőjének a rendezőt tartotta, a színészt bábfigurának, a színházat pedig szuggesztív, jelzésekkel dolgozó vizuális művészetnek, amely mozdulatok és látomások nyelvén szól.
o Rituális színház: A francia Artuad szerint a színháznak vissza kell térnie a mitikus és mágikus művészethez, a kor nagy mítoszait kell kifejeznie szertartásszerű, rituális formában. Színházát “kegyetlen színháznak” nevezte, mert a “szorongások és katasztrófák korát éljük”, és “minden cselekvés eszméje által kell megújulnia”. Meg akarta szabadítani az előadást “a szöveg rabszolgaságától”, “a szavakat bűvölésre használja”. Színháza “eszeveszetten hajszolja a ritmusokat”, “arra törekszik, hogy elzsibbassza, elbűvölje, meghökkentse a fogékonyságot”.
o A happening kísérletet tett annak a feltételezett ősi állapotnak a visszaállítására, amikor a néző és színjátszó még nem különült el egymástól: a nézőből aktív befogadót, együttalkotót, a szerzőből pedig irányítót, közvetítőt, a művészetből pedig nagy életalakító kísérletet szeretne csinálni. A happeninget a konvencionális formákból kitörni vágyó festők hozták létre, s kezdetben olyan háromdimenziós szerkezet volt, amelyen belül a közönség is mozoghatott. Később színészekkel, színházi mozgással bővítették. Aki belecsöppen, közreműködővé válik, együtt játszik. Nincs többé közönség és színész, mindenki tetszés szerint váltogathatja szerepét.
o A lengyel Grotowski színháza közösségteremtő, életforma-alakító kísérletként jött létre. “Szegény színháznak” nevezte, lemondott a sminkről, a jelmezekről a díszletről, az akusztikai-világítási effektusokról, sőt a színpadról is. A színészek a nézők között játszanak és velük együtt valami közöset alkotnak.
o Az epikus színházat Brecht nevéhez kötjük. Szülőatya volt az elidegenítő effektusoknak, mellyel azt akarta elérni, hogy a néző ne feledkezzék bele a látványba, legyen tudatában annak, hogy színházban van, ahol az ő okulására előadnak valamit. Ilyen elidegenítő eszköz a narrátor felléptetése, a cselekményt megszakító song, kórusok, képek, táncbetétek, feliratok beiktatása. A színész nem azonosulhat egészen szerepével, egy bizonyos távolságtatással éreztetnie kell a véleményét a bemutatott személyről. Az író műveivel eszméltetni, gondolkodtatni akar. Brecht a színházművészet megújítására felhasználta a kínai és a japán színház, a középkori moralitások, az Erzsébet-kori színház technikai módszereit is, mellyel afféle összművészeti színházat hozott létre, amely mégis egyetlen célnak van alárendelve.

 +36 30 50 33 122

 info@lollipopparty.hu

 


 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás